Ha létezik olyan, hogy világvége, akkor az biztosan Timbuktuban van.

Posted on
Nem minden nap esik meg az emberrel, hogy a világvégén egy komplett művészeti együttes személyre szabott produkcióval csak neki kedveskedjen.
A Rejtő-i sztori stílusosan Timbuktuban történt. Abban a sivatagi porfészekben, aminek a 13. században 22!!! egyeteme volt, fontos karavánutak kiinduló és célpontjaként virágzott a kereskedelem. Jónéhány európai felfedező nagy erőfeszítéseket tett, hogy eljuthasson Timbuktuba, és láthassa mesés gazdagságát. A 19. század végéig senki nem tért vissza onnan élve.

Nekem 10 napig tartott, mire Bamakóból eljutottam erre a lenyűgöző helyre. Mivel aszfalton csak 200 km-re lehetett megközelíteni a várost, az utolsó szakaszra kénytelen voltam terepjárót bérelni. A tény, hogy az egész autó erre az útra az enyém lett volna, cseppet sem zavarta a sofőrt abban, hogy a szabadon lévő hátsó üléseket kiadja. Így hamarosan további 6 emberrel, hatalmas csomagokkal, kecskével és pár tyúkkal osztoztam a terepjárón.
Ahhoz képest, hogy 8-an zötykölődtünk 40 fokban egy klíma nélküli terepjáróban, kibírható volt.Amikor elértük a Nigert, elbúcsúztam a sofőrtől és átkompoztam a túlpartra. Itt olyan széles a folyó, mintha tó lenne. Kb. 40 perc alatt értünk át. Ekkor értettem meg, miért indított anno az angol Afrika Egyesület expedíciót a Niger folyás irányának felderítésére.

A túlparton már várt rám Adamou egy helyi srác, akivel pár napja ismerkedtem meg egy kis auberge teraszán, a dogon föld-re tartó utamon. Nagyon örültem amikor kiderült, hogy Timbuktuba való, mert számításaim szerint kevesebb mint 1 napom maradt a város felfedezésére és egy helyi guide ilyen esetben aranyat érhet.

Jó döntésnek bizonyult, mert olyan helyekre vitt be, amiket magamtól nem találtam volna meg, vagy eszembe sem jutott volna hogy bekérezkedjek. Így pillanthattam be egy korán iskola délutáni foglalkozására, ahol évszázados fatáblákról magolták a diákok a verssorokat, vagy lapozgathattam 800 éves könyveket egy meghatározhatatlan épületben. Bekukkanthattam egy táborba, ahol a tuaregek mai napig tartott rabszolgái laktak és felkerestem mindhárom, a város fénykorából megmaradt mecsetet, amelyek mindegyike külön-külön is a világörökség része.
A sétánk közben Adamou rengeteg ismerősével találkoztunk, akik valamiért mind kíváncsiak voltak az idemerészkedő idegenre.

Az egyik ismerős gyönyörű tuareg népviseletet hordott hatalmas ékszerekkel. Meg is jegyeztem, milyen jó, hogy nem farmerben és baseball sapkában feszít, miközben a fiatalok körében az a menő.
Kiderült azért, mert valójában táncos és ez a fellépő és hétköznapi ruhája is egyben.

Kicsit villogni akartam, hogy én is ismerek Mali zenéket. Elővettem az MP3 lejátszómat és megmutattam az egyik kedvencemet. Telitalálat volt, mert mint kiderült Tinariwen az egyik legnépszerűbb tuareg zenész, aki gyakran megfordul Timbuktuban. A srácok kívülről fújták a számait  

Annyira meglett az összhang, hogy a táncos, akinek a nevére sajnos már nem emlékszem felajánlotta, hogy ha van kedvem, este elvinne a zenész barátaihoz. 

Ilyen kivételes lehetőség nem adódik minden utazáson, ezért bármilyen fáradt is voltam, azonnal igent mondtam.

Sötétedés után találkoztunk a megbeszélt helyen és elindultunk a sárból készült házak alkotta labirintusban. Kisvártatva egy fallal körülvett udvaron kötöttünk ki, ahol néhány ember a földre terített gyékényeken aludt.

Nem fogadták kitörő lelkesedéssel, amikor a táncosunk mindenkit felébresztett. Gőzöm sincs mit mondhatott nekik, de hamarosan egybegyűltünk a parázs körül. A hangulatot hagyományos tuareg teával alapoztuk meg, ami valójában kb. másfél órás szeánsz.
Közben előkerültek hangszerek és megkezdődött az örömzene.
Természetesen megpróbáltak tanítani így nekem is be kellett szállnom az éneklésbe később a táncba. 
Kitűnően terjed a hang a sivatagi éjszakában, és hamarosan kíváncsi szempárok jelentek meg az udvar kapujában. A bátrabbak bemerészkedtek és széles vigyorral kapcsolódtak be a spontán buliba.

Azon az estén egy olyan élménnyel lettem gazdagabb, ami örökre beégett a lelkembe.

Október végén visszatérek a sivatagba. Egy kipróbált vezetővel, pár tevével és gazdáikkal útra kelünk, hogy belekóstoljunk a karavánok jellegzetes világába.

Egy valóban bevállalós, afrikai, sivatagi elvonulásra nem érkeznek tömeges jelentkezések, de néhány kalandvágyó cégvezető beférne a csapatba. Ha izgalomba hoz egy ilyen lehetőség, és nem zavar, hogy napokig nincs fürdés, nincs internet, és más úri huncutság, akkor olvasd el a részleteket és jelentkezz!

A teljes programot itt találod

Posta Tibor